A gázló próbája

A szűk sziklarésen átpréselődve a nyirkos sötétség hirtelen tágasabb, ám korántsem barátságosabb térnek adott helyet. A levegő nehézzé vált, megtelt a mocsár fanyar, tőzeges illatával. Ahogy Borda magasra tartotta a pislákoló fáklyát, a fény megcsillant a lábuk előtt elterülő, gőzölgő mocsári gázló fekete tükrén. A sáros mélység felett csupán néhány egymás mellé fektetett, láthatóan korhadt fapalló képezett bizonytalan hidat.
– Ez... ez egészen biztosan nem bír el minket – suttogta Bandi, miközben hátrébb lépett egyet, szorosan a fáklya melegéhez húzódva. Remegő térdei szinte egymáshoz verődtek a feszültségtől.
– Nincs más választásunk – morogta Borda, bár a torkában neki is ott bujkált a félelem. Óvatosan rálépett az első pallóra. A fa hangosan megreccsent, de megtartotta a súlyát. – Csak utánam. Egyenként, lassan!
Az idős asszony reszkető kézzel kapaszkodott meg Bandi vállában, de a szemeiben makacs elszántság égett.
– Ne nézz le, édes fiam, csak a következő lépésre figyelj – bátorította a fiút, miközben ő maga is elindult a bizonytalan deszkákon, botjával ügyesen egyensúlyozva a csúszós felületen.
A vándorok végül sikeresen átjutottak a korhadt fapallókon, maguk mögött hagyva a mocsári gázló legveszélyesebb szakaszát. Bár a sár és a hideg pára átjárta a ruhájukat, a túlparti szilárdabb talajra lépve mindhárman megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.