A hűvös huzat nyomában

A friss huzat meglepő gyorsasággal söpörte ki a fűszerkamra nehéz, tömény illatát. Bandi még mindig a markában szorongatta a finoman megmunkált rézkulcsot, miközben óvatosan megközelítette a rácsozatot. A fémrács melletti sziklafalfelületen egy apró, alig észrevehető kulcslyuk sötétlett, amelyet rézszegély pántolt körül.
– Próbáld meg! – suttogta Borda, s feszülten a falhoz lapult, miközben szekercéjét készenlétben tartotta. – Hátha ez nyitja.
– Nem tudom… mi van, ha csapda? – szorongott Bandi, de a kíváncsiság mégis erősebbnek bizonyult a félelménél. Óvatosan beillesztette a finom vájatú kulcsot a nyílásba. A zár egy halk, kattanó hang kíséretében megadta magát, mintha csak az olajozott mechanika éveken át erre a pillanatra várt volna.
A rácsos kőlap simán, szinte hangtalanul gördült be a falüregbe, és egy keskeny, de meglepően világos folyosót tárt fel előttük. Az alagút falain apró, foszforeszkáló mohafoltok derengtek, kellemes, hűvös fényt árasztva a sötétség helyett.
– Hál’ az égnek, nincs itt semmi szörnyűség – sóhajtott fel az idős asszony, s megigazította erszényében a féltett gyógybalzsamot. – Ez a járat kifelé vezethet a mélyből.
Bandi megkönnyebbülten intett a társainak, és elsőként lépett át a tágasabbá váló alagút küszöbén. A hűs levegő felüdítette fáradt végtagjaikat, ahogy elindultak a halványan derengő ösvényen.