A viaszpecsétes tégely

Az idős asszony lépett közelebb legelőször, és óvatosan kiemelt egy viasszal lezárt cserépedényt. Amikor a száraz viaszréteg egy halk pattanással elvált a peremtől, sűrű, virágmézre és fekete nadálytőre emlékeztető gyógyító balzsam illata töltötte beti a fülkét.
– Ez megmentheti az embert a fagytól meg a kimerültségtől – suttogta mély együttérzéssel a hangjában, s gondosan az erszényébe rejtette a tégelyt. – Nem a gőgös uraságok kényeztetésére való hívság ez, hanem igazi orvosság a megfáradt vándoroknak.
Borda közben a szomszédos, sötétebb cserépedény alját vizsgálgatta. A szekercét óvatosan a övébe akasztotta, majd hüvelykujjával félretolta a szárított hegyi levelekből kötött fonatot. Az edény mélyén azonban nem újabb fűszer, hanem egy simára csiszolt, sárgarézből öntött apró kulcs lapult, rajta finom, ívelt vájatokkal.
– Nem növény – mormolta a hallgatag férfi, és átnyújtotta a leletet Bandinak. – Úgy látszik, az egykori mester nem csupán a füveit bízta erre a kőrekeszre.
Bandi a tenyérbe vette a hűvös fémkulcsot. Ahogy elfordult a titkos fülkétől, a fűszerkamra szemközti falán egy finom rácsozatú szellőzőnyílás csillant meg a derengő fényben, amelyből már a továbbvezető járat friss fuvallata érződött.