A sziklaív alatti forrás

A mohával borított sziklafalak lágy, zöldes fénnyel világították meg az ösvényt. A fűszerkamra tömény aromája végképp elenyészett, átadva helyét a nedves kövek és a friss föld tiszta illatának. Bandi lassan, óvatos léptekkel haladt a sötétedő kanyarulat felé, kezében még mindig szorosan marokba zárva a megmaradt rézkulcsot.
– Álljatok meg! – sziszegte Borda, és feszülten a sziklafalhoz lapult. – Valami dereng odébb.
A járat egy keskeny sziklaív alatt haladt át, amely egy kisebb, természetes kőfülkébe vezetett. A boltozat repedéseiből kristálytiszta vízcseppek hullottak egy simára koptatott sziklamedencébe, halk, ritmikus koccanásokkal törve meg a csendet. A medence mögött a sziklafalon egy szélesebb rés nyílt, ahonnan a hűvös huzat egyenletesen süvített befelé.
– Szabad az út kijózanodni... vagy csapda? – suttogta az idős asszony riadtan, miközben óvatosan megmarkolta a gyógybalzsamos tégelyét.
– Nézzétek a követ! – mutatott előre Bandi. A kőmedence peremén régi, faragott rúnák sötétlettek, és a beszűrődő levegő mozgására apró szikrák táncoltak a vésetek mélyén. Borda felvonta a szemöldökét, majd lassan közelebb lépett.