A hegyek hívása

A súlyos csend, mely gondolataik vásznául szolgált, végül feloldódott a bakancsok és mancsok lágy ropogásában a füves ösvényen. Az idős asszony mélyet sóhajtott, mintha a hegyek levegőjét szívná magába, és egy halvány mosoly jelent meg ráncos arcán. „Mégiscsak van valami különleges ezekben a Kék Hegyekben,” mondta halkan, tekintete a távolba révedt. „Mintha hívogatnának.”
Bandi, aki a nagymama mellett lépkedett, bólintott. „Valóban. És minél feljebb jutunk, annál tisztábban látszik, hogy nem is olyan messze vannak, mint gondoltuk.” Felmutatott egy, a többinél magasabb csúcsra. „Azt hiszem, arra kell tartanunk. Látja, nagymama, ott egy kis fennsík, onnan már biztosan látni fogjuk a következő völgyet.”
Borda, hűségesen Bandi nyomában, megpörgette a fejét, orra a szélbe emelkedett. Éber szemei fürkésztek minden bokrot és sziklaüreget, de a hegyi szél csak a kakukkfű és a friss föld illatát hozta. A domboldal lassan, de folyamatosan emelkedett, és minden egyes méterrel egy újabb darabka tárult fel a messzeségből. Alattuk terültek el a zöldellő lankák, amelyek már nem tűntek olyan vadnak és áthatolhatatlannak, mint lent, a patakparton. Fölöttük a mélykék égbolt, alig néhány felhővel, mintha a világ határtalanságát akarná kihangsúlyozni.
Az ösvény hol szűkebbre, hol szélesebbre vált, de mindig jól járható maradt. Időnként kisebb, mohával benőtt kövek tarkították, máskor puha fűszőnyegen lépdeltek. A nap sugarai már nem tűztek annyira perzselőn, a magasság miatt a levegő kellemesen hűvös volt, és egy folyamatos, lágy szellő simogatta az arcukat. A táj minden irányban szétterült, elfeledtetve velük az eddigi nehézségeket, és a kaland ígérete tartotta bennük a lelket. Minden egyes lépés egy újabb perspektívát nyitott meg, és ahogy haladtak, a Kék Hegyek egyre inkább valósággá váltak, nem csupán egy távoli ígéretté. A távolság, bár még jelentős volt, már nem tűnt leküzdhetetlen akadálynak, hanem inkább egy izgalmas, felfedezésre váró célpontnak.