A szélesedő látóhatár

Ahogy tovább haladtak, az ösvény, bár még mindig kanyargós volt, már nem tűnt annyira meredek emelkedőnek, inkább egy céltudatos kaptatónak. Minden egyes kanyarban más-más szögben tárult fel a fenséges Kék Hegyek látványa, melyek csipkés ormait most indigó és viola finom árnyalatai festették az enyhülő délutáni fényben. Bandi, akit a tiszta látvány és a célba érés ígérete újult erővel töltött el, kissé felgyorsította a lépteit.
„Látja, nagymama?” kérdezte, mutatóujjával a legmagasabb csúcs felé bökve. „Az a fennsík, amiről beszéltem, ott van, közvetlenül a hegy lábánál. Ha elérjük, már tisztán láthatjuk, mi vár ránk a túloldalon.” Szavai tele voltak azzal a reménnyel, amely mindhármukat előre vitte, és minden lépésüket megkönnyítette.
Az idős asszony szeme szinte szikrázott. „Látom, Bandikám. Mintha egyenesen hozzánk nyújtózkodna a hegy. Érzem a hívását.” Egy mély levegőt vett, mintha a hegyek esszenciáját szippantaná magába, és arca megfiatalodott a pillanatnyi elragadtatástól, a táj szépsége elfeledtette vele a fáradtságot.
Borda, a csapat néma őre, hűségesen Bandi nyomában haladt. Fülei folyamatosan pásztázták a tájat, orra pedig finoman rezdült, miközben a szél által hozott új illatokat elemezte – a fenyőgyanta édes, fanyar illatát, és valami távoli, mégis ismerős vadállat szagát. Bár közvetlen veszélyt nem jelzett, ébersége sosem lankadt, minden bokrot és sziklaüreget figyelt.
A domboldal teteje felé közeledve az ösvény egyre kövesebbé vált. Mohával borított sziklák bukkantak elő a fű közül, melyek apró lépcsőfokokként szolgáltak az emelkedőn. A fák ritkultak, csak egy-egy magányos fenyő kapaszkodott meg a meredekebb lejtőkön, mint valami kitartó őrszem, dacolva az elemekkel. A szellő, mely eddig lágyan simogatta arcukat, most már erőteljesebben fújt, hajukat és ruháikat lobogtatva, és a fütyülése egyre inkább a hegyek hangjává olvadt.
A kilátás egyre grandiózusabbá vált. Már nemcsak a zöldellő lankákat látták maguk alatt, hanem a távolban egy kisebb folyót is, amely ezüstös szalagként kanyargott a völgyben. A Kék Hegyek szinte tapinthatónak tűntek, olyan közelivé váltak, hogy az ember legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket. A cél, mely eddig csak egy halvány ígéret volt a horizonton, most egyre valóságosabbá, sőt, sürgetőbbé vált. Úgy tűnt, mintha a hegyek valóban hívogatnák őket, és a csapat minden tagja érezte, hogy közeledik valami fontos, egy új fejezet kezdete.