A hegy lüktető szíve — új hang

Az újonnan feltárult átjáró kékes fénnyel pulzált, mintha a hegy maga lélegezne. Mirella egy pillantással bátorította társait, majd határozottan belépett az ismeretlenbe. A járat falai sima kőből voltak, melyek finoman íveltek, spirálisan vezetve őket egyre mélyebbre a hegy gyomrába. A mennyezetre vetített kristályos térkép fénye még utoljára megvillant a hátuk mögött, mielőtt a kanyar elnyelte volna őket.
Ahogy haladtak, a kéken pulzáló fény intenzívebbé vált, és a hegy ősi suttogása, mely eddig csak távoli morajlás volt, egyre tisztábban és parancsolóbban hallatszott. Olykor mintha nevek, máskor pedig rég elfeledett szavak foszlányai úsztak volna a levegőben. Bandi izgatottan kémlelte a falakat, próbálva megfejteni a hangok eredetét, de a spirális folyosó nem kínált kapaszkodót.
– Micsoda utazás! – kiáltott fel Bandi, hangja kissé visszhangzott. – Ez a hegy tele van meglepetésekkel!
Borda némán lépdelt Mirella mögött, éberen figyelve a környező árnyakat. Az idős asszony pedig, bár kissé fáradtan, de megbízhatóan követte őket, tekintete a földre szegezve, mintha a lába elé vetődő kékes fény játékát figyelné. A pulzálás ritmikus dobbanásai lassan az ő szívverésükkel is összeolvadtak, mintha a hegy életté vált volna körülöttük, hívogatva őket a legmélyebb titkai felé.