Az éneklő hegy

A hívogatás egyre konkrétabbá vált, mintha a hegy éppen rájuk várt volna. A korábbi suttogás most egy mély, zengő hang alapjául szolgált, mely lassan, ütemesen terjengett a kőfalak között, akár egy óriási, de barátságos szív dobbanása. Nem volt fenyegető, sokkal inkább hívogató, mint egy elfeledett melódia első, békés akkordja, ami valaha az ősi világot ringatta. Mirella ösztönösen megállt egy pillanatra, fejét kissé oldalra billentve, hogy jobban megértse a rejtélyes dallamot. A falakon vibráló kék fény most már nem csupán látvány volt, hanem mintha a hanggal együtt rezonált volna, az egész járatot egy pulzáló, élő térré változtatva.
Bandi szeme elkerekedett, arcán a csodálkozás és a gyermeki izgalom keveredett. „Halljátok?” – suttogta alig hallhatóan, noha a hangja így is szokatlanul hangosnak tűnt a mély rezonancia közepette. Borda némán bólintott, tekintete éppoly éber maradt, mint eddig, de arca finoman megenyhült, mintha a hang valami rég elveszett emléket ébresztett volna fel benne. Még az idős asszony is felemelte a tekintetét a lába elől, tekintetében most már nem csupán fáradtság, hanem egyfajta ősi emlékezés és megértés tükröződött.
Mirella elmosolyodott. „A hegy énekel nekünk” – mondta halkan, szavai szinte elmerültek a zengésben, mégis erőt hordoztak. Majd újra elindult, lassabban, megfontoltabban, mintha minden lépéssel tisztelegne a hegy ősi ereje előtt. A lefelé vezető spirál enyhe lejtése egyszerre vált otthonossá és idegenné, ahogy a mély, zengő hang betöltötte a teret, elnyelve minden más zajt. Csak a hegy lüktető szívének dallama maradt, mintha minden egyes ütemmel közelebb taszítaná őket egy titokhoz, ami évszázadok óta várt arra, hogy valaki meghallja a dalát, és megértse a rejtett üzenetét.