A gőzölgő tölgyfa ajtó

Bandi ijedten hőkölt vissza a falrészlettől, ám Mirella egyetlen határozott kézmozdulattal intette csendre a megriadt társaságot. Borda halk morgással azonnal a sötét nyílás elé vágódott, szőre felborzadt a lefelé kanyargó lépcsőfokokból áradó, sejtelmes kékes fény láttán.
– Nocsak, a falak itt nemcsak hallgatnak, de utat is engednek – jegyezte meg Mirella halk, könnyed mosollyal. – Ne tartsatok tőle! Mögöttünk a kapzsik, előttünk a rejtély. Ennél jobb cserét keresve sem találhatnánk.
– Biztos ez? – suttogta Bandi remegő hangon, közelebb húzódva a falhoz.
– Jaj, mi vár ott lent? – sóhajtott fel az idős asszony, és reszkető kézzel szorította magához a maradék ennivalót.
– Ahol derengés van, ott kiút is akad – felelte Mirella, és elsőként lépett a hűvös, simára csiszolt kőlépcsőkre.
A kis csapat szorosan egymás nyomában ereszkedett alá. A selymes kékes világosságban a folyosó falai mintha magukba szívták volna a külvilág minden zaját. Ahogy mélyebbre értek, a levegő lassan megváltozott: a dohos nyirkosságot átvette egy szokatlan, meleg pára.
A kanyargós járat végén végül egy robusztus, vasalt tölgyfa ajtó tornyosult előttük. A súlyos vasveretek közötti réseken langyos, gőzölgő levegő szivárgott ki, hívogató illatokat és rejtelmes zsongást hozva a mélyből.