A gőzölgő folyosó ölelése

Mirella elégedetten tekintett körbe a párás, mégis friss levegőjű átjáróban. Valóban, ez a hely maga volt a megváltás a rézcsarnok zakatoló, fojtogató hősége után. A csempékből áradó egyenletes, lágy meleg úgy simogatta testüket, mintha maga a Földanya ölelné őket. Nem volt szükség többé a kabátok szoros begombolására, a didergésre, csak a tiszta, áradó jóleső érzésre.
– Egy ilyen helyen akár el is aludhatna az ember – morogta Bandi, miközben hátradőlt a falnak, mintha csak egy kényelmes pihenőponton lennének. Az idős asszony is elengedte magát, arcára békés mosoly ült, ahogy a tenyerét a meleg kőhöz tapasztotta.
Mirella azonban nem vesztegette az időt. Tudta, hogy a kényelem csak ideiglenes lehet egy ilyen út során. Miközben maga is élvezte a kellemes hőmérsékletet, tekintete a falba épített rézcsöveket követte. Valahol, nem messze, biztosan egy bonyolult gépezet működtette ezt a fűtőrendszert, és talán pont arra vezette őket az útjuk. Borda, a megbízható őrszem, eközben már szemügyre vette a folyosó távolabbi szakaszát, ahol a gőz kissé eloszlott, és egy halvány, kékes derengés kezdett kirajzolódni.
– Nos, uraim és hölgyeim – szólalt meg Mirella, hangjában a megszokott, játékos elszántsággal –, a kényelem csábító, de az utunk vár. Kíváncsi vagyok, milyen további meglepetéseket rejt még ez a fűtött folyosó. Előre, mielőtt túlságosan megszoknánk ezt a kényelmes semmittevést!
Bandi, bár vonakodva, de felállt, és az idős asszony is bólintott. Borda már elindult, lassú, de határozott léptekkel haladva a kékes fény irányába. Mirella utánuk eredt, érezve, hogy a fűtött átjáró nem csupán egy pihenőhely, hanem egy újabb kapu, amely valami ismeretlen, de talán éppoly lenyűgöző felé vezet.