A fűtött átjáró

Mirella óvatosan megkopogtatta a vastag tölgyfát. A fa anyaga meleg tapintású volt és meglepően száraz, nem pedig nyirkos, mint amilyenre egy mélyben húzódó alagútban számítottak volna. Borda azonnal előrelépett, s éber tekintettel, vállával finoman megtámasztva az ajtószárnyat ellenőrizte, nem rejt-e veszedelmet a retesz túloldala, ám a vasalatok némán tűrték a mozdulatot.
– Úgy tűnik, a szerkezet nemcsak az utat mutatta meg nekünk, de még a kilincset sem zárta kulcsra – jegyezte meg Mirella derűs mosollyal, majd határozottan lenyomta a sárgarézből öntött, gőzmeleg kilincset.
Az ajtó halk szisszenéssel tárult fel, mintha egy óriási tüdő engedte volna ki a bent rekedt párát. A rézcsarnok folyamatos csikorgása és a fogaskerekek durcoló zaja hirtelen elhalkult mögöttük, átadva helyét a langyos gőz lágy susogásának. Odabent egy csempézett falú átjáró fogadta őket, amelynek kövei kellemes melegséget ontottak magukból.
– Ez jobb, mint a legfűtöttebb konyhai kemencepadka! – lelkendezett Bandi, és vidáman megtörölte párásodó homlokát, miközben a falba épített rézcsöveket vizsgálgatta.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, s közelebb lépve a csiszolt kövekhez, hálásan szorította hozzájuk didergő tenyerét. Borda közben gondosan betámasztotta a tölgyfa ajtót egy kőékkel, vigyázva arra, hogy a kivezető út biztosan nyitva maradjon.