A Gerenda Próbája

Mirella érezte, ahogy a vér lassan kihűl az ereiben. A „száj” elnyelte őket, és most a torka felé sodorta a levegő, ahol egy még sötétebb hasadék várta. Borda, aki eddig is az élen járt, most is elsőként lépett a peremre, fáklyáját előretartva. A fény egy pillanatra megtört a sötétségben, és feltárta, hogy a hasadék felett egy régi, korhadt gerenda ívelt át, melynek faanyaga már épphogy tartotta magát. Ez volt az egyetlen út tovább.
Az Idős Asszony halk nyögéssel, szinte magába roskadva kapaszkodott Bandi karjába. Imái már nem mormogások voltak, hanem félelemtől remegő, könyörgő suttogások a megváltásért. Bandi próbált erős maradni, de Mirella látta az arcán a megfeszült izmokat, ahogy a fülük mellett elsuhanó kaparászó hangok szinte élesen súrolták az idegeit. A cuppogás és a szuszogás most már nem csak alulról, hanem a gerenda alatti mélységből is feltört, mintha valami lény készülődjön a támadásra.
„Nincs más út” – mondta Borda rekedtesen, hangja szokatlanul mély volt, ahogy a fáklyát a gerenda felé tartotta. A fa rohadt, nedves tapintású volt, és a felszínét moha borította, ami csúszóssá tette. Egyetlen rossz lépés, és mindannyian a sötét mélységbe zuhannak, ahol a szuszogó hangok otthonra leltek. Mirella nyelt egyet. Tudta, hogy Borda sosem adja fel, de még az ő elszántsága sem védhette meg őket az ilyen veszélyektől.
A gerendán való átkelés nem lehetett gyors. Lépésről lépésre, óvatosan kellett haladni. Borda megvetette a lábát, a fáklyát a földre tette, hogy mindkét kezével meg tudja fogni a gerendát. „Egyenként” – intett, és felmászott a gerendára, annak ellenére, hogy az minden mozdulatnál nyikorgott és megremegett. A levegő hideg harapása még intenzívebbé vált, ahogy a sötétség felé néztek. Mirella tudta, hogy a legnehezebb rész még csak most kezdődik, és a szívük dobogása még mindig gúnyosan visszhangzott a sziklafalakról, mintha a barlang maga is szurkolna nekik, vagy épp a vesztüket kívánná.