A gépezet tüdője

Borda óvatosan elsőként lépett át a rézrács mögötti nyíláson, sötét bundája szinte teljesen egybeolvadt a simára csiszolt kőlapok árnyékával. Mirella intett a még mindig szepegő Bandinak és a balzsamos üvegcsét szorongató idős asszonynak, hogy kövessék a kutyát a kitágult átjáróba.
Ahogy haladtak előre a lejtős folyosón, a hideg huzat már nem fújt olyan fagyosan, inkább frissítően mozgatta meg a bent rekedt levegőt. A falak mentén végigfutó vaskos rézcsövekből halk, ütemes sziszegés hallatszott, mintha egy óriási óramű ketyegne a sziklák mélyén.
– Úgy tűnik, a régi építők nemcsak a gőzt terelték, de a friss levegőt is idelent forgatták – állapította meg Mirella könnyedén, miközben ujjával végigsimított az egyik csiszolt rézillesztésen. – Ez a szerkezet lélegzik a hegy helyett.
A folyosó hirtelen kiszélesedett, s a csapat egy tágas, kékesen derengő csarnok peremére érkezett. Odalenn a mélyben óriási rézkerekek és nehéz emelőkarok mozogtak komótos, elnyújtott ritmusban. A szerkezet minden egyes emelkedésekor hűs fuvallat csapott fel, amely kiszívta a fenti termek fülledt gőzét.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, látva, hogy nem szörnyeteg, hanem emberi kéz alkotta gépézet morog a homályban. Az idős asszony óvatosan visszahúzta az üvegcsét a kendője alá, Mirella pedig elégedett mosollyal lépett a mélybe vezető galléria lépcsőire.