A füzek hűvösében

A fűzfák sűrű ágai zöld függönyként borultak a szekér fölé, kizárva a falu maradék fényeit is. A folyó felől felszálló hűvös pára jólesően hűtötte Mirella arcát. Amikor a lovasok csattogó zajai teljesen elenyésztek a távolban, a lány gyengéden meghúzta a gyeplőt, s a szekér halk nyikorgással állt meg a vízparti puha fűben.
Borda egyetlen ruganyos ugrással termett a földön. Orrát a nedves avarba fúrta, majd elégedett szuszogással körbeszaglászta a szekeret, mielőtt tekintetét Mirellára emelte volna. A lány kuncogva nyúlt le a bakról, és alaposan megdögönyözte a fekete kutya nyakát.
– Na látod, öregfiú! A tekintetes úr fegyveresei most alighanem a főutca porát nyelik, miközben mi a füzes hűsében pihenünk – suttogta derűsen.
Mirella hátramászott, hogy ellenőrizze a szekér alját. A kettős fenék rekesze még mindig rejtegetett néhány csavart a finomabb fajta vászonból, amit a szegénytelep eldugott udvarán nem tudtak biztonságosan szétosztani. Elégedetten simított végig a hűvös kelméken. A tiszttartó alighanem tajtékzani fog, ha rájön, hogy a bálái hiányoznak, de addigra ők már messze járnak.
– Gyere, Borda, keresünk egy sekély gázlót, mielőtt a pirkadat végleg leleplez minket – intett a kutyának. A szekér lassan újra megindult, s a kerekek halk locsogással merültek a folyó széli kavicsok közé.