A forrás rézkulcsa

Borda volt az első, aki lelkesen a kőtálhoz férkőzött, s halk habzsolással merült el a friss, hűsítő vízben. Az idős asszony megkönnyebbült sóhajjal hajolt a forráshoz: meleg kéreggel borított tenyerébe merített a vízből, s óvatosan megmosta fáradt arcát. A csontjait átjáró jóleső melegség és a tiszta víz egy szempillantás alatt visszahozta a mosolyt az ábrázatára. Bandi sem teketóriázott, nagyot kortyolt az italból, miközben tekintete a kőtál alján megcsillanó apró tárgyra szegeződött.
– Nézzétek csak! – mutatott le Bandi lelkesen. – Egy apró sárgaréz kulcs fekszik a víz mélyén!
Mirella óvatosan benyúlt a hűs forrásba, kiemelte a művészien megmunkált rézkulcsot, s a fényben csillogó fémfelületet vizsgálta. A kőtál melletti rézoszlop oldalában egy apró, szinte láthatatlan kulcslyuk húzódott meg. Nem habozott: a kulcsot a résbe illesztette, s lágyan elfordította.
Abban a pillanatban a járatban nem fémes nyikorgás, hanem egy csodálatos, muzsikáló dallam csendült fel, mintha egy finom szerkezetű harangjáték ébredt volna életre. A lágy dallam ritmusára a meleg folyosó végén a kőtömbök halkan visszahúzódtak, s egy új, aranylóan meleg fényben fürdő alagút nyílt meg a csapat előtt. A tiszta víz és a felcsendülő zene új erőt öntött mindannyiukba, így reménykedve lépték át az új átjáró küszöbét.