Friss forrás a rézoszlopnál

A csillogó sárgaréz lemezek kellemes meleget árasztottak a talpuk alá, ahogy a kis csapat lépkedett a felfelé ívelő átjáróban. Borda elégedetten szimatolt a levegőben, farkát csóválva haladt a menet élén, mintha csak ő maga építette volna ezt a gőzzel fűtött alagutat. Az idős asszony örömmel húzta ki magát, élvezve a csontjait átjáró langyos huzatot, amely végre elűzte a mélység hideg nyirkosságát.
Mirella finom mosollyal az ajkán követte a kutyát, de a szeme egy pillanatra sem lankadt: a falakat borító csiszolt kőlapok közötti illesztéseket pásztázta. Nem kellett sokat menniük, hogy a folyosó egy szélesebb szakaszán egy különös építményre bukkanjanak. Egy vaskos, fényesre dörzsölt sárgaréz oszlop állt a járat közepén, amelynek oldalából egy réznyelv alakú kar állt ki, körülötte apró szimbólumokkal.
Bandi közelebb lépett, és óvatosan megérintette a sima fémet.
– Ez a szerkezet is teljesen meleg – állapította meg lelkesen. – Nézzétek, a réznyelv melletti jelek pontosan megegyeznek a boltív mintájával!
Mirella nem sokat habozott. Gyakorlott, határozott mozdulattal ragadta meg a kiálló sárgaréz kart, s pontosan abba az irányba fordította el, amerre a gravírozott szimbólum mutatott. A szerkezet halk, fémes kattanással engedett, s az oszlop mögötti kőfal zökkenőmentesen elcsúszott. Egy apró, védett fülke tárult felt előttük, amelynek közepén kristálytiszta, friss víz csobogott egy kőből faragott tálba.