A csillogó ösvény

Bandi óvatosan a tenyerébe zárta a még hűvös rézkulcsot, majd sokatmondó pillantást váltott a többiekkel. A csarnok túlsó felén emelkedő boltív felé vették az irányt, ahová a falba vésett szimbólumok mutattak utat. Borda büszkén trappolt a menet élén, lelkesen szimatolva a rézcsövekből áradó, kellemesen langyos gőzt.
A boltív tövébe érve észrevették, hogy a kőből faragott díszítés közepén egy egészen apró, szinte észrevehetetlen kulcslyuk lapul. Bandi megtörölte az ujjait, és óvatosan a foglalatba illesztette a megmunkált rézdarabot. Elég volt egyetlen könnyed fordítás: a rejtett mechanizmus nem nyikorgott, inkább halk, muzsikáló pendüléssel válaszolt, mintha csak egy finom hangszer szólalt volna meg.
– Nohát, ezek az ódon mesterek igencsak értettek a dolgukhoz! – kuncogott az idős asszony, miközben megkönnyebbülten meglazította vállán a nehéz kendőt. – Bár ha minden egyes ajtóért így meg kellene küzdenünk, hamar megőszülnék... ha nem lennék már amúgy is az.
A falrés halk sziszegéssel elmozdult, és a boltív mögött egy enyhén emelkedő, csillogó folyosó tárult fel. A kőpadlóba illesztett sárgaréz lemezek meleg, aranyló fényt vertek vissza, s az innen áradó kellemes huzat szinte hívogatta a felfrissült vándorokat. Borda vidám vakkantással tette meg az első lépést az újonnan feltárult ösvényen.