A rézkulcs ajándéka

Bandi elsőként lépett a kőmedencéhez, és miután óvatosan belenyúlt a csillogó vízbe, hálás mosollyal kortyolt belőle. A friss, hűvös forrásvíz azonnal elűzte a hosszú út porát és fáradtságát. Az idős asszony is követte őt: összezárt tenyeréből jólesően megmosakodott, és végre megkönnyebbült sóhajjal egyenesedett ki. Borda sem maradt ki a jóból, vidám farokcsóválással lefetyelte a rézrács szélén összegyűlt tiszta cseppeket.
Mirella nemcsak a szomját oltotta ki a hűsítő vízzel, de tekintete a rács mögötti sárgaréz mechanizmusra tévedt. Ahogy megtöltötték kulacsaikat, a víz csordulása ritmust váltott, s a kőmedence mélyén lévő rézlemez halk sziszegéssel elfordult.
– Lám, a gondos építők még a vándorok útravalójáról sem feledkeztek meg – jegyezte meg Mirella halkan, miközben elégedett mosoly suhant át az arcán.
A medence széléből tompa kattanással egy kis rekesz nyílt ki. Benne egy csiszolt rézkulcs feküdt, aminek a szárára pontosan olyan szimbólumot vészek, mint amilyen a csarnok túlsó oldalán derengő, elfalazottnak tűnő boltív felett állt. Bandi kíváncsian emelte ki a kulcsot, s a csapat teljesen felfrissülve, feltöltődött kulacsokkal készen állt a továbbhaladásra.