A rács mögötti forrás

A kiálló réznyelven apró, vésett szimbólum látszott: egy fonott mintájú hurok, ami kísértetiesen emlékeztetett a vándorok régi védőjeleire. Mirella nem habozott hosszan; finom, gyakorlott mozdulattal óvatosan benyomta a kiálló nyelvecskét. A sárgaréz oszlop mélyén nehéz fogaskerekek rezdültek meg, s a csővezetékekben felmorajló gőz ritmusa egy pillanatra megszakadt.
– Hát ez meglepően készséges volt – jegyezte meg Mirella, csípőre tett kézzel figyelve a váratlan fordulatot.
Bandi nagy szemekkel lépett közelebb, és lenyűgözve nézte, ahogy a rézfelületen futó vékony vájatok aranyszínű fénnyel telnek meg. Az idős asszony végre teljesen felengedett a melegben: megtámaszkodott az egyik biztonságosan meleg cső mellett, s arcán a fáradtságot felváltotta a hálás megkönnyebbülés. Borda sem gyanakodott már; elégedett horkantással feküdt le a sárgaréz oszlop tövébe, mintha a csarnok langyos kőpadlója a saját kuckója lenne.
A fogaskerekek utolsó kattanásával a terem túlsó sarkában lévő falfelület tompa sziszegéssel beljebb csúszott. A feltáruló fülkében egy apró, rézráccsal védett forrás várt rájuk, ahonnan friss, tiszta pára és szomjoltó víz csörgedezett egy csiszolt kőmedencébe. A csarnok melege nem csapda volt, hanem a továbbhaladásra készülő csapat menedéke.