A sárgaréz csarnok melege

A sárgás fény nemcsak átderengő árnyék maradt, hanem egy halk, fémes koccanással kísérve kinyílt a tölgyfa ajtó mélyén rejtőző retesz. A vasalt szárnyak maguktól, meglepő könnyedséggel gördültek beljebb, mintha a nehéz szerkezet örült volna a kiszabaduló melegnek. A hűvös, kékes folyosó után a nyakukba zúduló lágy pára és az aranyló fény szinte megsimogatta a fáradt csapatot.
– Úgy látszik, a vas szívének is kellett egy kis bizalom – mosolyodott el Mirella, ahogy elsőként lépte át a küszöböt. Odaát egy tágas, csillogó csarnok fogadta őket, amelynek falain csiszolt rézcsövek kígyóztak. A csövekből halkan duruzsoló gőz sziszegett ki, kellemes meleget árasztva a térben.
Bandi meglepődve bámulta a falakon futó bonyolult vezetékeket, míg az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, és közelebb húzódott az egyik meleg rézcsőhöz, hogy megmelengesse kihűlt ujjait. Borda óvatosan körbeszaglászta a terem közepén magasodó, szimbólumokkal borított sárgaréz oszlopot, ami a teljes gépezet szívének tűnt.
– Na, itt legalább nem fagy be a derekunk – jegyezte meg Borda halk dörmögéssel. Mirella az oszlophoz lépett, ahol a réz felületéből egy apró réznyelv billent ki a kőpadló felett. A meleg csarnok védelmet nyújtott, de az átjáró újabb rejtélyeket tartogatott.