A Vasalt Tölgy Szíve

Mirella keze ösztönösen siklott végig a tölgyfa hideg, érdes felületén, majd a vastag vasabroncsok mentén. Nem a puszta erejét, hanem a rejtett üzenetet kereste. Szemei, mint a sasé, minden apró mintát, minden rozsdafoltot és minden szegecset fürkésztek. A többiek feszülten figyelték, ahogy Mirella tekintete hirtelen megállapodott az egyik vasabroncson, pont azon a részen, ahol a fémes ölelés a fa közepén metszené egymást, ha lenne szíve. Ott, a vas és a fa találkozásánál, alig láthatóan, egy apró, bevésett jel rejtezett, mely mintha az idő és a por leple alól bújt volna elő. Egy stilizált, kétfelé ágazó vonal, mely inkább tűnt egy hajszálrepedésnek, mint tudatos szimbólumnak.
– Megvan – suttogta Mirella, hangjában a feszültség ellenére is érezhető volt a felfedezés öröme. Ujjával óvatosan végigsimított a rejtélyes formán. Borda közelebb lépett, tekintete a jelre szegeződött, mintha attól várná a megoldást. Bandi egy halk sóhajt hallatott, a folyosó hűvös levegőjében még a lehelete is meglátszott. – De mi ez? – kérdezte, alig hallhatóan. – Nem látom, hogy bármit is mozdítana.
Az idős asszony is előlépett, kezével lassan megérintette a tölgyfa ajtót, mintha a fa szívverését akarná meghallani. – A régi fák titkai mélyebben rejtőznek, mint gondolnánk. Néha nem látni kell, hanem érezni. Ez a jel, úgy sejtem, egy kérdés… vagy egy válasz.
Mirella nem szólt semmit, csak mélyen a jelbe nézett. Nem volt olyan egyértelmű, mint a rézoszlop fogaskereke. Nem lehetett elforgatni, és nem tűnt nyomógombnak sem. De a formája… mintha egy elágazást jelölt volna, egy döntést, akárcsak az út, amit a fogaskerék jelölt ki. A kékes fényben a jel szinte pulzált, hívogatóan, de egyben baljóslatúan is.
Óvatosan, mégis határozottan, Mirella ujjával megérintette a jel két ága közötti pontot. Egy pillanatnyi habozás, majd finoman megnyomta. Nem történt semmi. A tölgyfa ajtó néma maradt. A csalódás apró szikrája villant át a tekintetén, de rögtön el is tűnt. Tudta, hogy ez nem lehet ennyire egyszerű. Talán nem az érintés, hanem valami más? Egy gondolat, egy érzés… A Nehézfa Titka ennél ravaszabbnak ígérkezett. El kellett gondolkodnia a jel mélyebb értelmén, azon, amit az abroncs és a fa találkozása, a szív körüli vas mondani akart.
Ekkor Borda morgott egyet, és a kezét maga elé tartotta, mintha valamit érezne a levegőben. – Várjatok… mintha… mintha enyhe meleg áradna innen. Nem a folyosó hűvöse, hanem… belülről jön. – Mutatott a jelre, majd az ajtó közepére. A kékes derengés valóban mintha halványabbá vált volna, teret engedve egy apró, alig észrevehető, sárgás pislákolásnak, ami mintha az ajtó mélyéből szivárgott volna elő.