A Nehézfa Titka

A kékesen derengő folyosó, mintha egy egészen más világba vezetné őket, finomabb, hűvösebb fényt árasztott, mint az aranyló csarnok. Lépteik, melyek az előbb még alig hallatszottak a meleg padlón, most halk koppanásokkal verték vissza magukat a falakról, melyeken itt-ott halvány, misztikus jelek pislákoltak. Bandi izgatottan mutogatott egyikre-másikra, de Mirella már a folyosó végén magasodó sötét tömegre szegezte tekintetét.
Ahogy közelebb értek, a kékes derengés is felerősödött, mintha magából az akadályból áradt volna. Egy masszív, vasalt tölgyfa ajtó tornyosult előttük, olyan réginek és elmozdíthatatlannak tűnt, mintha a föld gyomrából nőtt volna ki. Vastag vasabroncsok ölelték körbe, mint egy óriási fa szívét, és a szegecsek, mint rideg szemek, meredtek a semmibe. Rajta semmiféle kilincs, vagy nyitószerkezet nem látszott, csak a sima, érdes fafelület.
– Hát, idáig eljutottunk – morogta Borda, és gyanakvóan végigsimított a hideg vason. – Ennél tovább, úgy érzem, már csak nemesebb szerszámok és több ész segítségével juthatunk. Ez az ajtó nem barátkozó fajta.
Az idős asszony, kezét a zsebében matatva, halk sóhajt hallatott. – Bizony, ez nem az a kapu, amit csak úgy kitárnak egy koppintásra. Ennek titka van, akárcsak az előző oszlopoknak. Csak épp ez most sokkal… súlyosabbnak tűnik. – Szavai a folyosó hideg levegőjében is érezhető feszültséggel töltötték meg a teret.
Mirella alaposan megszemlélte a monstrumot. Valóban, nem volt rajta semmi, ami a nyitásra utalt volna. Sem rés, sem kallantyú, sem lyuk a kulcsnak. Csak a hatalmas, néma felület. Vajon mire utal ez a rejtélyes egyszerűség? Egy újabb szimbólumra? Egy elrejtett mechanizmusra? A kérdés súlya hirtelen érezhetővé vált a vállán, mégis tudta, hogy a megoldás ott lapul valahol, e vasalt tölgyfa szívében, csak meg kell találnia.