Az Aranyló Csarnok Ölelésében

A tágas csarnokba lépve az első, ami megcsapta az utazók orrát, a kellemes, enyhe fémillat volt, mely a falakon kígyózó rézcsövekből áradt. A padozatból sugárzó meleg átjárta fáradt tagjaikat, igazi menedéket nyújtva a külső világ hidegével szemben. Az aranyfény pedig nemcsak világított, hanem valahogy meg is nyugtatott, elűzve a sötét folyosók nyomasztó érzetét.
Borda azonnal körbetekintett, szemei élesen pásztázták a rézvezetékek szövevényét és a falak rejtett zugait. Nem volt nyoma veszélynek, csak a gép élettel teli, mély mormolása töltötte be a teret. Bandi viszont, akit elvarázsolt a szerkezet, óvatosan megérintette az egyik vastagabb csövet, és elégedetten hunyorított, ahogy a hő átsugárzott az ujjain.
– Ezek a csövek éltetik a helyet, Mirella – suttogta az idős asszony, kezét a falhoz emelve. – Mintha a föld szívverése lenne, csak vasból és rézből. Okos emberek keze munkája, az biztos. – A hangjában csodálat és némi tisztelet is rejtőzött, amit Mirella ritkán hallott tőle.
Mirella is elismerően bólintott. Valóban, a hely lenyűgöző volt, egy rejtett csoda a föld alatt. De nem engedte, hogy a csodálat túlságosan elragadja. Az útjuknak célja volt, és ez a meleg csak egy állomás. – Tovább kell mennünk, mielőtt a szerkezet, vagy ami még rosszabb, a gazdái, meggondolják magukat – sürgette, és előre mutatott egy távolabbi, halványan kékesen derengő folyosó felé, ami ígéretesen kanyargott el a csarnok végében. Odafelé vették az irányt, lépteik már sokkal könnyedebben szelték a fűtött padozatot.