A folyékony fény

A kutya mancsainak puha neszét kövezet helyett már tiszta kristálypor nyelte el. Az ösvény hirtelen meredeken lejteni kezdett, majd egy kerek, sekély medencében végződött, amelynek közepén nem víz, hanem sűrű, folyékony kék fénymassza kavargott lassan, mint a hűvös méz. A kutya megállt a pereménél, farkát csóválva kíváncsisággal szaglászta a ragyogó folyadékot.
"Megállj, te!" – sziszegte Borda fojtott hangon, de nem mert közelebb lépni. Keze még mindig a tőr markolatán nyugodott, ujjai teljesen elfehéredtek a szorítástól.
Bandi rémülten hátrafelé sandított, de a mögöttük lezárult kristályfal mozdulatlan maradt. "Csapda. Biztosan csapda" – mormogta, foga koccanását próbálva leplezni.
Az idős asszony Mirella vállára tette reszkető kezét. "Ez a fénylő kút… ez élteti a járatokat" – suttogta fojtott félelemmel.
Mirella óvatosan előreosont a medence széléig. Nem hitt a túlvilági csodákban, de vándorárusként tudta, hogy ami így fénylik, annak mindig megvan a maga haszna. Leguggolt a derengő folyadék mellé, és egy vékony fadarabot mártott bele. A fadarab nem gyulladt meg, sőt, finom, ezüstös réteggel vonódott be.
"Nézzétek csak," suttogta a lány, elfojtva saját növekvő feszültségét. "Ez nem tűz."
A medence túloldalán ekkor halk, fanyar pattanással megrepedt az egyik óriási kristályoszlop, és a résből sötét, de meleg levegő áramlott ki, magával hozva a kinti éjszaka illatát. A menekülés új útja hívogatóan tágult ki előttük.