A fénylő talizmán

Az idős asszony óvatosan Bandi reszkető tenyerébe helyezte a fénylő kismadarat. A fiú ujjai között a kékes ragyogás meleg, megnyugtató hullámként áradt szét, elűzve a fagyos rémületet. Borda azonban nem engedett a varázslatnak; füleit hegyezve a nehéz tölgyfa ajtó felé fordult, torkából mély, figyelmeztető morranás tört elő. Valami mocorgott odakint, a tisztás sötétjében.
„Nincs sok idejük” – suttogta az idős asszony, és arcára még mélyebb aggodalom árnyéka ült. „A fém megérzi, ha hívatlan vendégek közelednek. Az erdő nem biztonságos a magukfajtáknak.” Apró, bütykös kezével egy kopott, szalmával borított láda mögé mutatott, ahol a padlódeszkák közül ugyanaz a kékesfehér fény szűrődött fel, ami a kismadárból is áradt.
Mirella azonnal megértette a helyzetet. Nem maradhattak a kunyhóban, ha a nyomkövetők a sarkukban voltak. Borda intésére a csapat közelebb lépett a rejtekhelyhez. A nehéz csapóajtó felnyitásakor egy mohával benőtt, sejtelmes fénnyel derengő alagút tátongott előttük. A mélyből hűvös, tiszta levegő áramlott fel, amelynek illata a szabadságot ígérte.
Az asszony még egy utolsó, fénylő szilánkot csúsztatott Mirella zsebébe. „Ez megmutatja az utat a gázlón túlra” – mondta félelemmel teli hangon, majd intett, hogy siessenek. Borda lépett be először a föld alatti járatba, széles vállával védelmezve a többieket, miközben Bandi szorosan követte, kezében a világító madárkával. Mirella utolsóként ereszkedett le, még egyszer visszanézve a magányos kovácsra, mielőtt a nehéz deszka lecsukódott a fejük felett.