A fém meleg suttogása

A sötétség és a fojtogató por helyett a föld alatti járatot hűvös, tiszta huzat járta át, amely finoman simogatta a menekülők arcát. Borda nesztelen léptekkel haladt az élen, óriási alakja szinte teljesen betöltötte a szűk folyosót, miközben éber tekintetével a kékes fénymoha által megvilágított kanyarokat fürkészte. Bandi szorosan a sarkában loholt, két kézzel óvta a világító fém kismadarat, mintha az apró jószág lenne az egyetlen kapaszkodója ebben a fura, gyökerekkel átszőtt világban.
Mirella zsebében a kapott fémszilánk hirtelen bizseregni kezdett. A melegség gyorsan terjedt, majd ahogy mélyebbre merészkedtek a járatban, a szöveten át is jól látható, lüktető fénnyel válaszolt a Bandi kezében pihenő talizmánnak. Nem volt idő a csodálkozásra; fejük felett hirtelen tompa dörrenések és durva férfihangok zaja szűrődött át a vastag földrétegen. Az üldözők elérték a kunyhót, de az idős kovácsasszony remélhetőleg tudta, hogyan kell leszerelni az ilyen pökhendi bandériumokat.
„Csak előre, ne hallgassatok a fenti ricsajra,” suttogta Mirella, és finoman meglökte Bandi vállát, amikor a fiú egy pillanatra megtorpant az acsarkodó hangok hallatán. A fémből kovácsolt madárka szárnyai alatt a fény felerősödött, mintha megérezte volna a kinti veszélyt, és tiszta, hideg sugarai szinte utat vágtak a sűrűsödő homályban. Borda halk, elégedett morgással jelezte, hogy az alagút talaja emelkedni kezd – a gázló és a biztonság már karnyújtásnyira volt tőlük.