A Felébredő Gépezet

Mirella, tekintetét a kristálygömb és az ajtó közötti táncon nyugtatva, lassan felemelte a kezét. A gömb mintha válaszolna a mozdulatra, egyetlen, élesebb fénysugarat bocsátott ki, amely egyenesen az ajtó egyik, korábban csak halványan izzó szimbólumára mutatott. Ez a szimbólum most olyan erővel lüktetett, mint egy dobogó szív, kékes fénye bejárta az ajtó vasalatait, amelyek mint valami ősi erek, hálózatosan futottak végig a tölgyfán.
Az idős asszony csendesen bólintott, mintha pontosan erre számított volna. „Így van, Mirella. A fény mutatja az utat.” Bandi izgatottan toppantott egyet, alig várva, hogy valami történjen. Borda szorosan figyelte az ajtót, kardjának markolatát el sem engedve, készen állva bármilyen meglepetésre.
Mirella ujjbegye finoman érintette meg a pulzáló szimbólumot. Abban a pillanatban az ajtó egész felülete felvillant, majd a fény szisztematikusan végigfutott a többi szimbólumon, mintha egy bonyolult mintázatot rajzolna ki. Minden egyes felvillanás egy halk, mély zengéssel járt együtt, ami a csarnok kövét is megrezegtette. Nem volt nyitás, nem volt mozdulás, csak a fények játéka és a rejtélyes zene.
A gömb ismét megmozdult, most már nem csak az ajtó előtt lebegett, hanem lassan, spirálisan emelkedni kezdett, miközben a fényei egyre gyorsabban villogtak. Ahogy a gömb felemelkedett, az ajtón lévő szimbólumok elhalványultak, de a gőzölés felerősödött, és egy halk, de határozott kattanás hallatszott a tölgyfa mélyéből. Nem a nyitás kattanása, hanem valami sokkal inkább egy retesz oldódására emlékeztető hang.
Mirella visszahúzta a kezét, és az ajtó felé fordult. A gőz most már olyan sűrű volt, hogy szinte eltakarta a vastag tölgyfa felületét, de a finom, édes illat még mindig ott lebegett. A kattanás után mély morajlás követte, mintha az ajtó mögött valami óriási gépezet ébredne. A padló alatt is érezhető volt a rezgés, egy mély, pulzáló ritmus, ami az egész csarnokot betöltötte. Valami elkezdődött.