A morajló mélység — új hang

A mély morajlás, ami eddig csak halványan lüktetett a padló alatt, most felerősödött, egyenletes, ritmikus dobogássá vált. A csarnok mintha lélegezne, minden belégzésnél mélyebben rezonálva. A vasalt tölgyfa ajtó, amelyet a sűrű gőz már eltakart, most mintha maga is a gépezet része lenne. A gőz, ami eddig csendesen hömpölygött, hirtelen örvényleni kezdett, spirálisan emelkedve, vékonyabbá válva felfedte az ajtó sötét, vastag felületét.
Mirella megfeszült figyelemmel követte a változást. Az ajtó vasalatai, amelyekről a fények elhalványultak, most mintha egy belső izzástól éledtek volna újra. Nem villogtak, mint a szimbólumok, hanem mély, tompa, narancssárga fénnyel pulzáltak, mely a tölgyfa erezetén is átszüremlt. A gőz továbbra is táncolt, de most mintha láthatatlan áramlat vezette volna, a közepén egyre tisztábbá téve a képet.
Bandi elképedve meredt a látványra. „Ez… ez nem is ajtó többé! Ez maga a szerkezet!” – suttogta. Borda kardja markolatát szorította, éles tekintete minden lehetséges veszélyt fürkészett a gőzös homályban. Az idős asszony arcán elégedett mosoly jelent meg. „Ébred a gépezet. A szívverése már hallható.”
A pulzáló fény egyre erősebbé vált, és az ajtó vasalatai mentén apró szikrák pattogtak, mintha hatalmas erő feszítené belülről. Az édes illat intenzívebbé vált, jelezve a felébredő szerkezet energiáját. A padló alatti rezgés már dübörgő hanggá mélyült, ami a csontokig hatolt. A magasan lebegő kristálygömb még gyorsabban villogott, egyre feljebb emelkedve, jelezve: a folyamat csak most kezdődik igazán.