A faragott gömb

A kanyargós ösvény gyorsan emelkedett a hegyoldalban, a friss levegő ellenére a vándorok még mindig feszülten figyeltek minden apró zajra. Borda hirtelen megtorpant a csapás kanyarulatában, és szótlanul felemelte a karját, állásra intve a többieket.
Az ösvény mentén, közvetlenül a csupasz sziklafalba vájt vájatban egy hatalmas, sötétszürke kőgolyó nyugodott. Felületét kanyargós, spirális mintázat borította, amely kísértetiesen emlékeztetett a föld alatti járatban látott ősi jelekre.
– Nézzétek... – suttogta Bandi szaggatottan, s félelemmel teli tekintettel közelebb lépett. – Ez ugyanaz a minta. Pontosan illeszkedik a rézkulcs rajzolatához.
Az idős asszony idegesen markolta össze a kendőjét, s önkéntelenül is hátrált egy lépést.
– Ne nyúlj hozzá! – sziszegte fojtott hangon. – A hegy még nem engedett el minket.
Borda nem hallgatott rá. Óvatosan kinyújtotta a kezét, s megérintette a hideg sziklát. A kőgolyó hirtelen, mély morajlással elfordult pár hüvelyket a tengelye körül, s a mozdulatra a gömb alatti peremen egy újabb rézorsós szerkezet tárult fel. A menekülők megdermedtek: a szabad ég alatt sem voltak még teljesen biztonságban.