Kijárat a hegy gyomrából

A súlyos kőlap csikordulva félrecsúszott a sziklafalban, s a feltáruló résen át meleg, friss, növényillatú fuvallat csapott be a dohos kőkamrába. A hegy gyomrának fojtogató félhomályát szinte pillanatok alatt áttörte a kintről beáramló, szinte vakító kékesfehér fénysugár.
Bandi elégedett mosollyal forgatta meg ujjai között a rézkulcsot, mielőtt gondosan visszasüllyesztette volna a zsebébe. „Úgy tűnik, az ősi szerkezet még nem felejtette el a dolgát” – jegyezte meg könnyedén, miközben biztatóan intett a többieknek.
Borda nem teketóriázott: azonnal a nyíláshoz lépett, s óvatosan kibújt a szűk kőkapun. Széles vállával védelmezően takarta a kijáratot, s éber tekintettel mérte fel a terepet. Odakint a friss levegő és egy kanyargós, mohával borított kőösvény fogadta őket, amely meredeken emelkedett felfelé a domboldalon.
Az idős asszony mélyet sóhajtva lépett ki a szabad ég alá, arcát a simogató szél felé fordítva. A hosszú föld alatti bolyongás és a sötét folyosók nyomasztó csendje után a fák lombjainak halk zúgása valóságos muzsikaként hatott.
„A nehezén túlvagyunk, de a hegy még nem engedett el teljesen” – jegyezte meg Borda, majd nekilendült a sziklák közt kígyózó csapásnak. Bandi s az idős asszony szorosan a nyomában haladtak tovább a domboldal zöldellő lankái felé.