A falak suttogása

A gyertya lángja, mintha csak most ébredt volna fel, vibráló aranyhíddal kötötte össze a fényt a sötétséggel. A pislákoló fény eloszlatta az árnyékokat, felfedve a terem valódi arcát. A falak nyers, megmunkálatlan kőből álltak, de itt-ott homályos jelek, talán rég elfeledett szimbólumok karcolatai látszódtak rajtuk, amiket az idő és a nedvesség alig hagyott kivehetővé. A levegő, bár tisztább volt, még mindig magán viselte az évszázadok elfeledettségének illatát, egy különös keveréket a földszagnak és valamilyen elszáradt fűszernek.
Borda a kőasztalhoz lépett, és ujjbegyével végigsimított az elrozsdásodott szerszámokon. Nem szólt egy szót sem, de tekintete elárulta, hogy elgondolkodott. Vajon milyen munkára használták ezeket a vésőket, kalapácsokat és egyéb ismeretlen eszközöket? Bányászat? Valamilyen titkos építés? A szerszámok között egy vastag, elkorhadt bőrtekercs maradványait is felfedezte, amelyből már csak néhány foszlány maradt.
Bandi, a maga reményteljes módján, körbejárt a teremben. Megérintette a hideg falakat, felnézett a gyertyafény által alig megvilágított mennyezetre. „Ez a hely… mintha várna minket,” suttogta, hangja visszhangzott az elhagyatott térben. A szavak erőt adtak, még ha csak halkan is hangzottak el. Szeme megakadt egy mélyedésen a falban, ami talán egykor polcként szolgált.
Az asztalon lévő gyertya táncoló fényében az árnyékok groteszk alakzatokat vetettek a falra, mintha a terem korábbi lakói ébredtek volna fel egy pillanatra, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezőket. Borda mozdulatlan, de éber volt, míg Bandi reménytelien fürkészte a sötét zugokat. Úgy tűnt, a menedékhely valóban létezik, de a titkai csak most kezdtek kibontakozni. A kőasztal és a szerszámok egy történetet meséltek, egy régit, melyre még nem találtak kulcsot.