Az üreges hang

Mirella a gyertyafény felé fordult, amely Borda kezében pislákolt. Lépte csendes volt, tekintete éles, ahogy Bandi felé indult, aki még mindig a fal mélyedését vizsgálta. A levegő, bár réginek hatott, mintha hordozott volna valami alig észrevehető fuvallatot, egy szellőt, ami nem a bejárat felől érkezett. „Valami itt él, vagy legalábbis élt,” suttogta Mirella, miközben ujjaival végigsimította a nyirkos követ. Az elmosódott karcolatok alatt valami szabályosabb mintázatot vélt felfedezni, mintha egy réteg moha takart volna el egy régebbi, gondosabb munkát.
Bandi lelkesen bólintott. „Ez nem csak egy polc, Mirella! Nézd csak, itt mintha egy repedés lenne, alig látszik, de…” Nem fejezte be a mondatot, inkább csak bökött az ujjával. A mélyedés hátuljában, a poros repedések és az idő málló vakolata mögött egy vékony, fekete vonal húzódott, ami túl szabályos volt ahhoz, hogy véletlen legyen.
Borda is odalépett, kezében a gyertya lángja megremegtette a suttogó árnyakat. Szótlanul, de elszántan nézte a falat. Elővett egy kicsi, hegyes vésőt az övéből, amit magával hozott, még ha el is volt rozsdásodva, és óvatosan megkocogtatta a falat a fekete vonal mentén. Halk, tompa puffanás hallatszott, ami elárulta, hogy a kő mögött üreg van.
A falak valóban suttogtak, de nem szavakkal, hanem a visszhangzó csenddel és a felfedezés ígéretével. A remény, ami Bandiban és Bordában is élt, most Mirellát is átjárta. Ez a hely nem csupán egy rejtekhely volt, hanem egy kapu is, egy út valami mélyebbre, valami elfeledettre. A gyertyafényben, a falak homályos jelei mintha életre keltek volna, halkan invitálva őket egy újabb lépésre az ismeretlenbe. Borda óvatosan feszíteni kezdte a vésővel a fal rejtett ajtaját.