A drót nyomában

Mirella szeme összeszűkült a felismeréstől. A vékony rézdrót, mely alig látszott a nedves avaron, hideg, alattomos üzenetet hordozott. Nem véletlen volt, hanem szándékos, gonosz szándék. Bosszúság öntötte el a szívét, nem félelem. Ki az, aki ennyire elvetemült, hogy utazókra csapdát állítson ezen az elhagyatott ösvényen? Borda is rezzenéstelenül bámulta a drótot, feszülten, szinte morogva, bár hang nem hagyta el a torkát. A szemeiben lángolt a düh, a hűséges állat ösztönös haragja.
Mirella óvatosan, lassan felegyenesedett. Kezében még mindig szorította a kapitány kulcsát, aminek éles pereme mintha a saját elhatározását élezte volna. Felmérte a helyzetet. A drót finoman kifeszítve futott keresztül az ösvényen, valahol az erdő mélyén, és valahol a gázló felé végződött. Kikerülni? Átlépni? Egyik sem tűnt biztonságosnak. A köd alig engedett belátást, csak néhány méterre láttak el.
„Borda,” suttogta Mirella, szavai alig hallatszottak a fojtogató csendben. „Meg kell néznünk, hova vezet.”
A kutya egy pillanatra Mirellára nézett, mintha megértette volna a parancsot, majd a drót egyik vége felé indult, óvatosan, alig rezdülve. Mirella a másik irányba fordult, a gázló felé, minden lépését gondosan megválasztva, szemeivel a talajt pásztázva. A fémes szag itt még erősebbnek tűnt, szinte marta az orrát, jelezve, hogy a csapda nem csupán egy drótból állhat. A levegő sűrű feszültséggel telt meg, ahogy ketten, külön-külön, de mégis összekapcsolódva, a láthatatlan ellenség nyomába eredtek. A cél a gázló volt, de az odavezető út most egyre több rejtélyt tartogatott.