A dalmát balzsam ára

Mirella teátrális léptekkel megkerülte a kordét, s kecsesen a tisztségviselő elé toppant. Arcára azonnal felszaladt az ájtatos, behízelgő mosoly, amely mögött ott izzott a maró gúny.
– Ó, tekintetes uram! – kiáltotta édeskés, mégis határozott hangon, hogy a közelben ácsorgó kofák is odafigyeljenek. – Látom a nemes orcáján a sanyarú szenvedést! Csak nem a csúz gyötri azt a drága nyakat? Bűn lenne hagyni, hogy ilyen derék elöljáró sínylődjön, mikor a kezemben van a dalmát szerzetesek féltve őrzött balzsama!
A kövér férfi gyanakodva kapta fel a fejét, de a nyakában nyilalló fájdalom gyorsan elhessegette a kételyeit. Súlyos, aranygyűrűs ujjaival megdörzsölte a tokáját, s pöffeszkedve méregette a csinos árust.
– Miféle balzsam az, leányzó? – horkantott gőgösen, bár a szemében felcsillant a mohó remény. – Remélem, nem valami pancsolt zsírt akarsz rám sózni!
– Szentségtörés lenne még a gondolata is! – sziszegte Mirella megjátszott felháborodással, miközben kipattintotta a kékszalagos tégely fedelét, s hagyta, hogy a levendulás illat megcsapja az uraság orrát. – Három ezüstpénz az ára, de egyetlen kenés úgy kiűzi a rontást a csontjaiból, mint puskapor a varjút.
Borda a kordé mellett állva csöndben, baljós tekintettel méregette a tisztviselő dagadó erszényét. Éles pillantásából tisztán látszott: elég egyetlen rossz mozdulat az úr részéről, és a mészárosok sem mentik meg a csípős nyelvű leckétől.