A csarnok mélyi forrás

A lépcsőfokok alján a hűvös huzat selymesen simogatta meg az utazók arcát. A kőbe vájt fokok egy tágas, kupolás sziklaüregbe torkolltak, ahol a falakat természetes, halványan derengő moharéteg borította. Borda halk szimatolással szaladt előre, s fekete szőre szinte elnyelte a homályt, míg körmei ritmikusan kopogtak a simára kopott padozaton.
Bandi megállt a csarnok közepén, s elégedetten tekintett körbe. A terem túlsó végében egy faragott kőkút állott, amelyből kristálytiszta víz csobogott egy sekély, csiszolt medencébe. A víz felszínén a lépcső felől áradó kékes fénysugarak apró, táncoló csillagokká szelídültek, békés hangulatot árasztva a sötét hegygyomorban.
– Úgy tűnik, az ősi építők nemcsak a rejtekhelyekhez értettek, hanem a szomjas utazók kényelméről sem feledkeztek meg – jegyezte meg az idős asszony bizakodó mosollyal, s óvatosan a víz fölé hajolt, hogy megmossa porlepte kezét.
A medence mögött a sziklafal kétfelé ágazott. A bal oldali járatból langyos gőz szivárgott, míg a jobb oldali alagútból száraz, friss szellő áradt. Mirella a pergamenre pillantott, aminek finom fényszálai habozás nélkül a jobb oldali, csiszolt kapuív felé mutattak. A csapat elégedett bólintással követte az útmutatást, s maguk mögött hagyva a kút csobogását, magabiztosan léptek be az újabb járatba.