A borostyán szimbólum

A plafonra vetülő fényminták hirtelen vibrálni kezdtek, majd egyetlen, borostyánsárgán izzó szimbólummá sűrűsödtek a csarnok túlsó végében. A hatalmas obszidián kőtömb mögötti sziklafal mély dördüléssel mozdult meg, s egy eddig rejtett, keskeny lépcsősort tárt fel, amely lefelé kanyargott a sötétségbe.
Bandi feszülten a fegyvere markolatára markolt, a csodálkozás pillanatok alatt elillant a tekintetéből.
– Remek – sziszegte élesen. – Még mélyebbre a föld alá. Ennek a vakondjáratnak sosem lesz vége?
– Ne játszd a gyávát! – vágott vissza az idős asszony, miközben szorosan a falhoz lapult. – Visszafelé úgysem mehetünk, hallgassátok csak!
Mögöttük a spirális átjáró felől halk roppanás hallatszott: a kék fénysugarak elhalványultak, és a belépő kövei baljós morajlással omlottak össze, végleg elzárva a visszavezető utat. Borda fenyegető morajjal lépett Mirella elé, baltáját maga előtt tartva.
– Nincs más út. Csak előre – mondta élesen Borda.
Mirella nem hagyta, hogy a feszültség úrrá legyen rajtuk. A térkép utolsó villanásait tanulmányozta, mielőtt a fénysugarak végleg elhaltak volna a mennyezeten.
– Ez nem csapda, hanem az ösvény része – szöggezte le Mirella, hangjában szilárd elszántsággal. – A sárga jelzés mutatja a helyes irányt. Indulás, mielőtt ez a terem is ránk szakad!
Azzal határozott léptekkel megindult az újonnan feltárt lépcsősor felé, a csapat pedig szorosan a nyomába szegődött.