Az ébredő térkép

A tekervényes járat egyre mélyebbre vezetett, a kék fény szüntelenül, a hegy dalával összhangban lüktetett. A levegő melegebbé vált, nedves föld és ősi, mohára emlékeztető illatot hozva. Váratlanul a spirális folyosó egy tágas csarnokba nyílt. A zengő hang, a hegy szívverése itt még intenzívebbé vált, betöltve a hatalmas teret.
A csarnok közepén egy hatalmas, obszidiánfekete kőtömb állt. Úgy tűnt, elnyel minden fényt, mégis finoman pulzált ugyanazzal a kék energiával, ami a falakat is áthatotta. Mirella megmagyarázhatatlan vonzódást érzett felé, mintha maga a hegy vezette volna.
Bandi és Borda, megszokott morgásuk ellenére, némán, áhítattal figyelték az eseményeket. Haragjuk egy pillanatra feledésbe merült, helyét mély, már-már gyermeki csodálkozás vette át. Még az idős asszony is kissé előrehajolt, tekintetében egy rég elfeledett emlék és ősi bölcsesség csillant meg.
Mirella a fekete tömbhöz lépett, elővette erszényéből a díszes ezüstkulcsot. A kulcs mintha maga is zümmögött volna a kezében, rezonálva a hegy énekével. Határozott mozdulattal illesztette a kőtömb felületén alig látható kulcslyukba.
Mély morajlás futott végig a csarnokon. A fekete szikla hasadni kezdett, lassú, méltóságteljes mozdulattal, feltárva egy ragyogó, éteri fényből álló belső magot. Ebből a fényből egy vibráló, bonyolult térkép vetült ki a csarnok magas mennyezetére. Ezer apró fényponttal ragyogott, ismeretlen, mégis furcsán ismerős ösvényeket és szimbólumokat rajzolva. Ez egy térkép volt, nem a földről, hanem az energia, a hegy lelkének térképe.