A rezonáló oltár

A lépcsőfokok hűvösek és keskenyek voltak, mintha egyenesen a hegy még nem sejtett tüdejébe vezettek volna. Mirella fáklyája narancssárga árnyakat rajzolt a nyirkos sziklafalra, miközben a mélyből érkező zengés egyre tisztábban és ritmikusabban szűrődött fel. Már nem csupán halk suttogás volt ez, hanem mint egy mély férfihangokból és bronzharangok rezonanciájából álló öblös dallam.
A lépcsősor alján egy tágas, kupolás csarnok tárult felt előttük. A kőtömbökből rakott falakat halvány, borostyánszínű fénysávok hálózták behálózni, mintha aranyló erek futnának a sziklában. A terem közepén egy alacsony, kerek kőoltár állt, amelynek közepébe egy tenyérnyi, csiszolt borostyánkő volt beágyazva. A szimbólum éppen úgy lüktetett a fénnyel, mint a mennyezeten korábban látott jelzés.
– Ez a kő régebbi, mint bármelyik királyi kincstár aranya – jegyezte meg halkan az idős asszony, miközben áhitattal megállt a csarnok küszöbén.
Bandi óvatosan megközelítette az oltárt, és fegyvere hegyével intett a drágakő felé.
– Bármi is ez, a hegy hangja közvetlenül ebből a borostyánból árad. Úgy rezeg a levegő, hogy beleremeg a fogam is.
Borda mordult egyet, és Mirella mellé lépett, óvó pillantással pásztázva a sötét sarkokat. Mirella azonban közelebb lépett a kőtálhoz. Ujjait finoman a borostyán szimbólum mellé illesztette: a kő felszíne meleg volt, és a kör alakú véset szélén apró, elforgatható kőgyűrűk látszódtak.
– Nem csupán kincs, hanem kulcs – jelentette ki Mirella könnyed, magabiztos mosollyal. – A dallam ritmusára kell beállítanunk a gyűrűket, ha tovább akarunk jutni.