A boltív homálya

Borda egyetlen halk horkantással pattant fel a borostyános oszlop tövéből, amint meglátta, hogy Mirella megindul a sötétlő boltív felé. A hatalmas fekete kutya csöndesen, megfontoltan lépkedett úrnője oldalán, szőrén még finoman megcsillant a csarnok langyos, borostyánsárga fénye.
– Biztos, hogy arra kell mennünk? – kérdezte Bandi halkan, miközben gyanakvóan pislogott a sötétségbe. – Ott már nem világít semmi.
– Ahol gőz van meg meleg, ott út is van, fiam – felelte az idős asszony szorosan mögöttük haladva, bár a hangja kissé megbicsaklott a feszültségtől.
Mirella a széles boltívhez érve megállt, és tekintetét a kapuzat simára munkált szegélyére vetette. A kőbe apró, finom vájatokat véstek egykoron, amelyek terelőcsatornaként szolgáltak a lecsapódó párának. Ahogy átléptek az ív alatti küszöbön, a borostyánfény lassan elhalványult a hátuk mögött, ám a levegő továbbra is kellemesen meleg maradt.
A folyosó nem lefelé, hanem enyhén emelkedve kanyarodott jobbra. Néhány lépés után a falak mentén keskeny vájatokban apró, kékesen derengő mohatelep pislákolt, halvány fényt vetve a sima kőpadlóra.
– Nézzétek csak – mutatott Mirella a földre, ahol egyértelmű, friss karcolások nyoma látszott. – Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik felfedezték ezt a meleg menedéket.