A körterem szíve

A gőzfátyol mögött egy tökéletesen szabályos, kör alakú csarnok tárult fel, melynek mennyezete finoman ívelt kupolába csapott át. A terem közepén egy hatalmas, nyolcszögletű kőoszlop állt, amely ritmikus lüktetéssel árasztotta magából a meleg borostyánfényt. A falakat simára csiszolt kőtömbök alkották, mintha valaha mesteremberek százai dolgoztak volna ezen a rejtett helyen.
– Hát ez meg miféle szerkezet? – suttogta meglepetten Bandi, miközben óvatosan a csiszolt padlókövekre lépett. A finom gőz elcsült, s a meleg levegő azonnal átjárta átázott ruháikat, elűzve a sziklafalak hidegét.
Borda halk szimatolással a nyolcszögletű oszlop felé ügetett. Lassan, megfontoltan körbejárta a lüktető tömböt, majd mivel nem érzékelt semmi fenyegetőt, elégedetten telepedett le a kő aljában, szemmel tartva a többieket.
Az idős asszony megkönnyebbülten igazította meg a vállán a kendőt, s arcára végre megnyugvás költözött.
– No, legalább a csontjaim nem fognak odafagyni ehhez a hegyhez – jegyezte meg vidáman. – Ha ezt a falubeli didergők látnák, mind ideköltöznének télire!
Mirella halk kuncogással lépett közelebb a monolithoz, s tenyerét óvatosan a nyolc lap egyikére simította. A kő ritmikus lüktetése kellemesen bizsergette az ujjait, mint egy óriási, békés szívverés.
– Úgy tűnik, rábukkantunk a hegy saját kályhájára – mondta könnyedén, majd a csarnok túlsó felén sötétlő, széles boltív felé intett. – A járat pedig ott halad tovább a mélybe.