A raktárpince ajtaja

Borda óvatosan odalépett a kék derengésben kirajzolódó karcolásokhoz, s nedves orrát közvetlenül a kőpadlóhoz nyomva szimatolni kezdett. Farkának egyetlen feszült mozdulatával jelezte, hogy a szagok frissek, ám nem rejtenek közvetlen fenyegetést.
– Vasalt ládát vagy nehéz szerszámot húztak végig a kövön – állapította meg Bandi, miközben guggolva vizsgálta a párás vájatot. A fiú szeme csillogott a felfedezéstől; a korábbi bizonytalanságát lassan felváltotta az izgatott kíváncsiság. – Ez a járat nem néptelen!
Az idős asszony megkönnyebbülten simította el a kendőjét a vállán. A kellemesen meleg gőz folyamatosan gomolygott a mennyezet alatt, feloldva az utolsó fagyos emlékeket is a végtagjaikban.
A folyosó egy utolsó, lágy ív után váratlanul kiszélesedett, és egy nehéz, vasalásokkal megerősített tölgyfa ajtóban végződött. A kapu résnyire nyitva állt, mögüle száraz gyógynövények, füstölt szalonna és ódon tölgyfahordók összetéveszthetetlen illata szivárgott ki. Úgy tűnt, a rejtett járat egyenesen a föld alatti raktárrendszer egyik biztonságos zugába vezetett.
Mirella halk mosollyal nézett vissza a csapata tagjaira, s megsimogatta Borda marját.
– Látjátok? A sziklák mélye ma meleg menedéket és jóllakottságot kínál – jegyezte meg könnyed derűvel, majd intett, hogy kövessék a nyitott ajtón át.