XXXVIII/5. A zúzógarat — Nyersanyag-újrahasznosítás

A sötétbe vezető csúszda hűvös bádogján Henderson és az antikvárius egymást megmarkolva száguldottak lefelé, miközben a fogaskerekek fülsértő csikorgása mind közelebbről bömbölt. A halálra vált VIP-vendég már lehunyt szemmel várta a brutális kiszelektálást.
A zúzógarat torkában azonban nem acélkések fogadták őket. A gép egy nagy teljesítményű mágneses szeparátor segítségével finoman kitépte Henderson zsebéből a maréknyi rézgarast, az antikvárius óraláncát és zakógombjait, majd egy nyomóléggel működő csapóajtó egyszerűen kirepítette mindkettőjüket a hátsó udvar nyirkos utcakövére.
A félelmetes szerkezet nem emberi húst darált, csupán a náluk lévő fémhulladékot gyűjtötte be bürokratikus alapossággal. A csarnok falán lévő kis ablakon át még látták, amint Henderson elkobzott aprópénzét a belső kohó pillanatok alatt beolvasztja, majd a présgép egy hangos kattanással formázza meg belőle a kilencvenes számú licittáblát. Az új darabot egy frissen beszerelt rézkar azonnal a magasba is emelte a nézőtér leghátsó sorában.
A csarnok leltára hiánytalan maradt, a licitáló állomány pedig önműködően gyarapodott.
A sikátor homályában, a szemeteskukák mögött egy félbehagyott, rézből öntött teáskanna fedele halkan rezegni kezdett, mint egy türelmetlen hivatali stopperóra.