XXXVIII/4. A gépies licitálók — Műszaki becsérték

A rézkalapács ütései ritmikusan verődtek vissza a csarnok fémfalairól, miközben a görgős szalag tovább lendítette a társaságot a hatalmas rézmérleg felé. Henderson csüggedten várta a papírnehezékként való betagozódását, ám az antikvárius közelebb hajolva figyelni kezdte a homályban integető vevőket.
A harmadik sorból felemelkedő harminc garasos licittábla mögött nem húzódott hús-vér alak. Egy finom acélhuzal mozgatta csupán a lakkozott fadarabot, amely egy rugós szerkezetből pattant ki minden alkalommal, amikor a kikiáltó bábja koppantott. A nézőtér padjai nem vásárlókkal, hanem gondosan öltöztetett, kitömött bábukkal voltak tele, amelyek karjai mechanikusan emelkedtek a magasba.
– Nézze csak, Henderson – suttogta az antikvárius, miközben a fogókar átemelte őket a mérleg serpenyőjébe. – Itt nincs egyetlen vevő sem. Ez a rendszer nem értékesít. Ez a rendszer leltároz és önmagát árazza be.
A VIP-vendég felháborodottan próbálta visszakövetelni az elismert felárat, ám a mérleg nyelve hirtelen kilendült. Nem a nyakkendők selyme vagy a csizmák állapota számított: a mérőlap alatti nyomásszenzorok a szereplők fém- és anyagsűrűségét kalkulálták újra. Henderson alacsony ára nem a hasznosságának szólott, hanem a zsebében felejtett marék aprópénz súlyának.
A csarnok mélyén ekkor felberregött egy hatalmas fogaskerekes daráló garatja, és a mérleg serpenyője lassan megbillent a sötétbe vezető csúszda felé.