XXXIX/1. A gőzölgő teáskanna — Szabályzat szerinti teaidő

Henderson megtörölte az esőtől és koromtól maszatos homlokát, miközben a nyirkos utcakövön ülve próbálta összefogni gombok nélküli, megtépázott zakóját. Az antikvárius rémülten szorongatta a hiányzó óralánca hűlt helyét a mellényén, de a sikátor csendje látszólag visszaadta a szabadulás illúzióját.
A szemeteskukák tövében álló, megviselt réz teáskanna fedele ritmikusan pattogott. A csőréből kanyargó gőz nem a megszokott bergamottillatot árasztotta, hanem finom, meleg műszerolaj és frissen vasalt bizonylatpapír szagát.
– Attól tartok, uram, a hivatali pihenőidő következik – suttogta az antikvárius, miközben tekintete a teáskanna rézhasára tapadt, amelyen apró gőznyomásmérő óra ketyegett.
Henderson óvatosan közelebb kúszott, hiszen egy csésze forró teánál semmi sem tűnt megnyugtatóbbnak a rémálomszerű zúzógarat után. Amikor azonban megragadta a kanna fülét, a fém fogantyú nem átforrósodott, hanem finoman rászorult az ujjaira. A kanna belső mechanikája halk kattanással adagolónyílást tárt fel, s a sűrű, meleg folyadék nem csészébe, hanem egyenesen Henderson csuklójára csöpögött, ahol azonnal szilárdulni kezdett.
A sikátor falából réztábla csapódott ki: „Kérjük, várja meg a szigetelés kötési idejét.”