XXXVIII/1. A bársonyozott fogadócsarnok — Finomhangolt osztályozás

A láda egyetlen lágy döccenéssel állt meg a lejtő alján. A fa fedél ruganyos pattanással nyílt fel, s a sötétség helyét azonnal elárasztotta a polírozott sárgaréz csillogása. A levegőben frissen vasalt lenvászon és tömény levendula illata terjengett.
– Ugye mondtam? – söpörte le a képzelt porszemet a karjáról a VIP-vendég, majd elegánsan kisétált a ládából. – Átszállási váróterem. Nyilvánvalóan a legmagasabb kategória.
Henderson a megmaradt fél csizmáján bicegve próbált utánalépni, ám a padlóból kiemelkedő puha, bársonnyal bevont szorítógyűrű halkan a bokájára pattant. Az antikvárius a láda sarkában kuporgott, reszkető kézzel igyekezve kitérni a falból előbukkanó finom rézkefék elől, amelyek rendkívüli gondossággal kezdték portalanítani a zakója hajtókáját.
– Henderson... ez nem pihenő – suttogta az antikvárius szaggatottan, miközben egy apró gőzölő rézfej halkan sziszegve simította ki a gyűrődéseket az ingén. – Ezek nem kiszolgálnak bennünket. Ezek előkészítenek.
A csarnok közepén álló márványállványon egy sárgaréz tábla fordult feléjük. A felirat precíz betűi büszkén hirdették: „Készletfrissítés: Díszpéldányok aukciós előkészítése.”
Henderson megdermedt. A falmélyedésből ekkor egy halk kattanással egy selyemszalaggal átkötött fa doboz gördült ki, várakozva a következő lépésre.