XXXVII/9. A lezárt láda — Luxusosztályú selejtezés

A sárgaréz csipesz egyetlen határozott rántással lefejtette Henderson bal csizmáját, majd a padló nyílása habozás nélkül elnyelte azt. Az antikvárius rémülten kapaszkodott bele az ajtófélfába, miközben a VIP-vendég elégedetten szürcsölte a teáját.
– Látják? – mosolygott az idegen, széttárva meztelen karjait, amelyekről a finom posztózakó ujjai éppen most váltak le a varrás mentén, tökéletes mechanikus precizitással. – Minden felesleges terhet levesznek az ember válláról. Ez a valódi, gondoskodó vendéglátás!
– Ön nem érti! – kiáltott rá Henderson, ahogy a szőnyeg lassan átlósan megdőlt alatta. – Ez nem kényelem, ez egy automata feldolgozóegység bürokratikus kiadása!
A falak ekkor tompa, fémes csattanással közelebb léptek egymáshoz. A mennyezetről egy óriási, gőzölgő tushenger ereszkedett alá, s egyetlen vastag betűs bélyegzést nyomott a fejük feletti üvegtetőre. A VIP-vendég hátradőlt, s a szemüvegét igazgatva büszkén felolvasta a tükörképet:
– „3. sz. Csomagolt állomány: Három darab másodosztályú viaszfigura-alapanyag.” No lám, még a minőségemet is külön díjazzák!
A láda fedele csikordulva rájuk zárult, s a sötétben a doboz nehézkesen zötyögve elindult a lejtős futószalagon.
A távoli, kiürült folyosó végén ekkor egy apró, rézből öntött mechanikus zenedoboz kezdett halk, monoton dallamot játszani, várva a következő gyanútlan látogatót.