XXXVII/8. A teáscsésze gőze — Önkéntes leltározás

Henderson tétován rálépett a puha szőnyegre mezítlábas jobb talpával, miközben az antikvárius gyanakodva méregette a kényelmesen terpeszkedő idegent. Az illető finom posztóöltönyt viselt, ám mindkét lábfeje teljesen meztelen volt – a cipői helyén csupán két sárgarézből öntött, polírozott tálca pihent a padlóba süllyesztve.
– Bocsásson meg – suttogta Henderson, félszegen a még megmaradt bal csizmájára nehezedve –, magának is a lejtős utcakövön hajtották be a lábbelijét?
– Dehogy hajtották be, ez kényelmi alapszolgáltatás! – nevetett fel a férfi, majd egy elegáns mozdulattal a falból kiálló rézkar felé mutatott, amely éppen egy finom gőzölgő teáscsészét nyújtott felé. – Amint beléptem, az iktatórendszer automatikusan tehermentesített. Azt ígérték, a teljes ruhatáramat megőrzik, amíg a kérelmemet elbírálják.
Az antikvárius ekkor ésrevette a réztálcák mellett felbukkanó, apró lyukkártyát. A szalag tetején álló gépi bélyegző felirata azonban nem megőrzésről szólt, hanem pontos lajstromozásról: „Leltári tétel #402. Végleges elkobzás alá vont bőráru.”
– Uram – szólalt meg szorongva az antikvárius, s feszülten hátrébb lépett –, azt hiszem, maga nem VIP-vendég. Maga egy halasztott kényszerintézkedés alanya.
A szőnyeg alól ebben a pillanatban halk, fémesszen fogaskerék-kattanás hallatszott. Henderson egyetlen megmaradt csizmája körül a szövet körkörösen meghasadt, s a padlóból egy apró, finom mechanikus csipesz emelkedett ki, hogy kimért precizitással kikösse a bal cipőfűzőt.
A helyiség mélyén lévő sötét folyosóról halk, gőzös sípszó hallatszott, mint amikor egy felderítő gépezet megkezdi az új műszakot.