XXXVII/2. Az utcai revizor — Beosztási félreértés

A jövevény megállt a kárpitozott ülőke előtt, s mély árnyékba borult arccal nézett le a teázó antikváriusra. Köpenye alól egy finom megmunkálású réztábla és egy apró, csipeszszerű célszerszám bukkant elő.
– Lakossági kényelemigénylés, háromszáznegyven kettes cikkely – szólalt meg a köpenyes alak. A hangja kísértetiesen emlékeztetett Hendersonéra, ám hiányzott belőle a férfi megszokott, bizonytalan dadogása. Ez a hang sima volt, mint az olajozott fogaskerekek. – Ön jogosulatlanul fogyasztja a közterületi prémium gőzt.
– Csupán a járandóságomat próbálom behajtani – védekezett az antikvárius, és kissé szorosabban markolta a porceláncsészét. – Egy bizonyos Henderson úr tartozik nekem három fonttal. Odabent van, ha jól sejtem.
A köpenyes férfi nem válaszolt, csak a csipeszével óvatosan elvette a kereskedő kezéből a teáscsészét. A fénylő rézbélyegzőt közvetlenül a csésze alján maradt teazaccra nyomta, majd elégedetten bólogatott.
– Helyes. A zacc mintázata alapján ön nem szabálysértő, hanem a Minőségbiztosítási Főosztály újonnan kijelölt utcai revizora – közölte fagyos szárazsággal. – A tea fogyasztása valójában az alkalmassági vizsga volt. A rendszer elfogadta az ön ízlését.
Az antikvárius elhűlve figyelte, ahogy az ismeretlen egy réztollal gyors iktatószámot karcol a csésze szélére, majd visszatolja azt a tálcára. Nem akart ő revizor lenni; csupán a pénzét akarta.
Mielőtt azonban ellenkezhetett volna, a kárpitozott ülőke alól mély, ütemes morgás suttogott fel. A lámpaoszlop kis rézharangja ismét megkondult, s a kőburkolat rései közül finom, fekete koromkeverék kezdett szivárogni.