XXXVII/1. A gőzölgő tea — Utcai vendéglátás

Az antikvárius megtörölte gőzölgő szemüvegét, és hűvös pillantással illette a zárt fémcsapóajtót. A sötét sikátorban nyirkos köd terjengett, a falakból pedig apró fogaskerekek ütemes kattogása szűrődött ki. Henderson ugyan már a bürokrácia sziklaszilárd alkatrészeként szolgált odabent, a kereskedőnek mégis hiányzott a társasága – pontosabban az a három font, amivel a férfi a legutóbbi antik könyvért adós maradt.
A tenyerében lapuló sárgaréz garas váratlanul átforrósodott. Az antikvárius óvatosan egy rozsdás utcai gázlámpához lépett, hogy szemügyre vegye a fura visszajárót. A pénzérmén nem uralkodói portré állt, hanem egy apró, domború fogaskerék, közepén egy még apróbb kulcslyukkal. A lámpaoszlop tövében ekkor halk kattanással felnyílt egy rézfedél, s alóla egy vékony gépkar emelkedett ki, egyértelműen a garasra várva.
– Egy csésze meleg teáért szinte ajándék lenne – mormolta magában az antikvárius, és habozás nélkül a nyílásba ejtette a rézdarabot.
A szerkezet gőzös sziszegéssel nyelte el az érmét. A csapóajtó felett lévő fémlemez csikordulva átfordult, és a falból egy díszes, kárpitozott ülőke pattant ki, közvetlenül az ámuló kereskedő mögött. A lámpaoszlop tetején lévő rézharang tompa kondulással jelezte: a szolgáltatás megkezdődött.
A lámpavasból kinyúló finom meleglevegő-fúvóka azonnal szárítani kezdte az antikvárius átázott kabátját, miközben a föld alól egy vékony, sárgarézből öntött tálca emelkedett ki, rajta egyetlen gőzölgő porceláncsészével.
– Rendes intézmény – jegyezte meg elégedetten az antikvárius, és óvatosan beleivott a sűrű, fűszeres italba.
A ködből ekkor halk, mechanikus léptek zaja hallatszott. A sikátor kanyarulatában egy magas, köpenyes alak bukkant fel, akinek a mellkasán egy pontosan ugyanolyan sárgaréz bélyegző szikrázott, mint amilyen Henderson hajtókáján díszelgett.