XXXVI/8. A rézkarok válasza — Az utolsó iktatás

Henderson magabiztos léptekkel lépett a magányosan álló rézbillentyűzethez. Hajtókáján büszkén feszült a még füstölgő „SZABVÁNYOS VIP-ALKATRÉSZ” felirat.
– Látja, barátom? Az adminisztráció precíz. Csupán be kell ütnöm a megfelelő nyugtázó kódot, és megnyílik előttünk az igazgatói lakosztály – jelentette ki, majd teátrális mozdulattal leütötte a legnagyobb, csiszolt sárgaréz billentyűt.
A gép azonnal felmorajlott. A mennyezeti csövekből gőz csapott elő, s a falon elhelyezett lemezsorozat csattanva váltott át. Az automata iktatórendszer mély, fémhangú kattogással hirdette ki a végeredményt:
„CSEREALKATRÉSZ BEÉPÍTÉSE JÓVÁHAGYVA. BESZÁMÍTÁSI KEDVEZMÉNY JÓVÁÍRVA.”
Az antikvárius értetlenül pislogott, amikor a padlóból kiemelkedő rézkar nem őt, hanem Hendersont ragadta meg a bokájánál fogva. A szerkezet egyetlen lendülettel emelte a magasba a büszke urat, és pontosan illesztette be a falból kiálló, hiányos fogaskerék-rendszer közepébe. Hendersonból tökéletes, beépített alkatrész lett a bürokrácia gépezetében; a hajtókáján lévő sárgaréz bélyegző pontosan passzolt a központi tengely reteszébe.
– Várjanak! Ez félreértés! Én VIP ügyfél vagyok! – kiáltotta Henderson, de a száját rögtön betömte egy illatos gőzsugár, ahogy a fogaskerekek fordulni kezdtek vele.
Ugyanabban a pillanatban az antikvárius gomblyukába ragasztott „KÍSÉRŐ DÍJALAP” címke elpárolgott, és a szerkezet egy apró, fényes rézgarast ejtett a tenyerébe – a behozott alkatrészért járó szokásos visszajárót. A mögötte lévő fémcsapóajtó lendületesen kinyílt, és a huzat kíméletlenül kilökte őt a sötét sikátorba.
Az antikvárius a járdán eszmélve a tenyerében forgatta a hideg rézgarast. Odabent, a falak mélyén egy apró, rézből öntött harang csendült meg halkan.